Áldás
❖
Adjon Isten békességet,
Ezer áldást, reménységet ...
❖
❖
Adjon Isten békességet,
Ezer áldást, reménységet ...
❖
❖
Az áldás (latinul benedictio).
❖
Jelenthet hálaadást, jókívánságot, sikerre való köszöntést.
Jókívánság, pozitív gondolatok küldése, siker és boldogság kívánása.
Olyan pozitív hatás vagy adomány,
amely növekedést vagy hasznot eredményez és jókívánság kifejezése.
Az áldás (latinul benedictio).
❖
Jelenthet hálaadást, jókívánságot, sikerre való köszöntést.
Jókívánság, pozitív gondolatok küldése, siker és boldogság kívánása.
Olyan pozitív hatás vagy adomány,
amely növekedést vagy hasznot eredményez és jókívánság kifejezése.
❖
❖
"Áldás van a csendes reggelen,
a kézfogáson, mely erőt ad,
a mosolyon, mely átsegít a gondokon,
s a szívben, mely megbocsát."
❖
"Áldás van a csendes reggelen,
a kézfogáson, mely erőt ad,
a mosolyon, mely átsegít a gondokon,
s a szívben, mely megbocsát."
❖
❖
Kosztolányi Dezső:
REGGELI ÁLDÁS
Most kávé kellene. Pillés és enyhe kávé,
Hogy oly lázzal, mely ezer éjszakáé,
azt mondjam a kelő reggelnek: ávé,
az ébredés lázadt szavaival.
Künn köd. Regényes, reggeli roráté.
Itt benn a gyertya olyan halovány.
Fakó fal. Álmos ágyak. Örökös csönd.
Egy keltőóra, amely felcsörömpölt
s most süketen vár és ver tétován,
hogy beleborzong fűtetlen szobám.
Ver a szivem... Órám is egyre ver még.
És fojtogatja torkom az öröm.
Micsoda ez a régi-régi emlék?
Dalolni és sikoltani szeretnék
és szállani a hajnali ködön.
Csiklandja mellemet, oly édesen tép,
mint bús gyerekkorom emlékei,
hogy álmosan gondoltam még az éjre
s petyhüdt arcom a mosdó vize érte
s szaladtam volna ki, a ködbe ki,
a nagy megindulást köszönteni.
Még nincsen itt. De jön. Hajrá a reggel.
Még csupa folt és csupa sejtelem.
Nyomott szivem hozsannázva remeg fel,
füstöl az út gyászkandeláberekkel
és holt magány kong árva tereken.
Ilyen magányt nem látott soha ember,
ez a magány csak énvelem rokon.
Gázlámpasor virraszt kihalt utaknál,
az éj mellett ravatalgyertya barnál,
így megyek az ájult fővároson
s utolsó álmát félve meglopom.
Fekete bársonyok közt éji pompa.
Oly nesztelen, oly csendes és kopár,
a kórházakba lámpa leng lobogva,
virrasztó lángok távol ablakokba
és éji fényük fájón folydogál.
Félő kaszárnyák bújnak össze sorba
mik éjjel is úgy álltak az uton
és szundikálnak, lomha, furcsa szörnyek,
dermedt nyakuk sután előre görbed,
kínos vonaglás reszket álmukon...
De itt a reggel, én, csak én tudom.
Egy bérkocsin rohanok most elébe,
lihegve lesem, merre érkezik.
Külvárosokban bújok fázva-félve
és belenézek szürkülő szemébe,
megcsókolom didergő térdeit.
Jaj, merre jön? Jaj, az utamba tér-e?
Itt már az éjjel fátyola szakad.
Fáradt leányok, éjjeli pincérek,
ődöngő korhelyek, kik hazatérnek,
a percenő fényt várom sápatag,
nehézszagú, sötét tetők alatt.
A szívemet széttépem száz darabra,
s az ébredőknek mind odavetem.
Az első villamos robog, hozsanna,
egy kiscseléd lámpát gyújt a magasba
s zöld fénybe motoz az emeleten.
Áldott, aki a reggelt nékem adja,
áldottak e bús, fáradt emberek,
kik élnek és hozzám hajolva lágyan,
szelíd kezekkel hűtik éji lázam,
áldottak az alvók, a csendesek
s áldottak, akik menni kezdenek.
Áldottak ők. Áldott, ezerszer áldott
e decemberi deres virradat,
mely most szivembe, ahol minden átok,
világot gyújt és nyújt egy jégvirágot,
nekem, kinek már semmi sem maradt.
Áldott mindenki, zokogok, kiáltok
a tiszta lázak zengő reggelén,
áldott a szívdobogtató és szürke hajnal,
mely most megindul sejtető robajjal
s éj nap között, így, még egész enyém
s áldott a föld és áldott legyek én.
19O9
Kosztolányi Dezső:
REGGELI ÁLDÁS
Most kávé kellene. Pillés és enyhe kávé,
Hogy oly lázzal, mely ezer éjszakáé,
azt mondjam a kelő reggelnek: ávé,
az ébredés lázadt szavaival.
Künn köd. Regényes, reggeli roráté.
Itt benn a gyertya olyan halovány.
Fakó fal. Álmos ágyak. Örökös csönd.
Egy keltőóra, amely felcsörömpölt
s most süketen vár és ver tétován,
hogy beleborzong fűtetlen szobám.
Ver a szivem... Órám is egyre ver még.
És fojtogatja torkom az öröm.
Micsoda ez a régi-régi emlék?
Dalolni és sikoltani szeretnék
és szállani a hajnali ködön.
Csiklandja mellemet, oly édesen tép,
mint bús gyerekkorom emlékei,
hogy álmosan gondoltam még az éjre
s petyhüdt arcom a mosdó vize érte
s szaladtam volna ki, a ködbe ki,
a nagy megindulást köszönteni.
Még nincsen itt. De jön. Hajrá a reggel.
Még csupa folt és csupa sejtelem.
Nyomott szivem hozsannázva remeg fel,
füstöl az út gyászkandeláberekkel
és holt magány kong árva tereken.
Ilyen magányt nem látott soha ember,
ez a magány csak énvelem rokon.
Gázlámpasor virraszt kihalt utaknál,
az éj mellett ravatalgyertya barnál,
így megyek az ájult fővároson
s utolsó álmát félve meglopom.
Fekete bársonyok közt éji pompa.
Oly nesztelen, oly csendes és kopár,
a kórházakba lámpa leng lobogva,
virrasztó lángok távol ablakokba
és éji fényük fájón folydogál.
Félő kaszárnyák bújnak össze sorba
mik éjjel is úgy álltak az uton
és szundikálnak, lomha, furcsa szörnyek,
dermedt nyakuk sután előre görbed,
kínos vonaglás reszket álmukon...
De itt a reggel, én, csak én tudom.
Egy bérkocsin rohanok most elébe,
lihegve lesem, merre érkezik.
Külvárosokban bújok fázva-félve
és belenézek szürkülő szemébe,
megcsókolom didergő térdeit.
Jaj, merre jön? Jaj, az utamba tér-e?
Itt már az éjjel fátyola szakad.
Fáradt leányok, éjjeli pincérek,
ődöngő korhelyek, kik hazatérnek,
a percenő fényt várom sápatag,
nehézszagú, sötét tetők alatt.
A szívemet széttépem száz darabra,
s az ébredőknek mind odavetem.
Az első villamos robog, hozsanna,
egy kiscseléd lámpát gyújt a magasba
s zöld fénybe motoz az emeleten.
Áldott, aki a reggelt nékem adja,
áldottak e bús, fáradt emberek,
kik élnek és hozzám hajolva lágyan,
szelíd kezekkel hűtik éji lázam,
áldottak az alvók, a csendesek
s áldottak, akik menni kezdenek.
Áldottak ők. Áldott, ezerszer áldott
e decemberi deres virradat,
mely most szivembe, ahol minden átok,
világot gyújt és nyújt egy jégvirágot,
nekem, kinek már semmi sem maradt.
Áldott mindenki, zokogok, kiáltok
a tiszta lázak zengő reggelén,
áldott a szívdobogtató és szürke hajnal,
mely most megindul sejtető robajjal
s éj nap között, így, még egész enyém
s áldott a föld és áldott legyek én.
19O9
❖
❖
"Él a nagy Isten és semmise megy kárba,
Magyarok se lettünk pusztulni hiába,
hanem példát adni valamennyi népnek,
mily görbék s biztosak pályái az égnek."
❖
"Él a nagy Isten és semmise megy kárba,
Magyarok se lettünk pusztulni hiába,
hanem példát adni valamennyi népnek,
mily görbék s biztosak pályái az égnek."
❖
❖
Hajdu Mária
Áldás a Családra
Legyen áldott minden anya,
ha valaha volt kis magzata.
Az apa is áldott legyen,
áldás legyen a gyermeken.
Isten férfit s nőt teremtett,
kettejüktől lesz a gyermek.
És mondhat bárki bármi mást,
mert így születik a család.
❖
Hajdu Mária
Áldás a Családra
Legyen áldott minden anya,
ha valaha volt kis magzata.
Az apa is áldott legyen,
áldás legyen a gyermeken.
Isten férfit s nőt teremtett,
kettejüktől lesz a gyermek.
És mondhat bárki bármi mást,
mert így születik a család.
❖
❖
Aranyosi Ervin:
Így Lettünk Barátok
Ilyenek voltunk,
– csak nézem ezt a képet.
Egyszer, egymáshoz
sodort ez az élet.
Nem mérlegeltük,
hogy áldás ez, vagy átok?
Nyitottak voltunk,
így lettünk barátok!
❖
Aranyosi Ervin:
Így Lettünk Barátok
Ilyenek voltunk,
– csak nézem ezt a képet.
Egyszer, egymáshoz
sodort ez az élet.
Nem mérlegeltük,
hogy áldás ez, vagy átok?
Nyitottak voltunk,
így lettünk barátok!
❖
❖
Babits Mihály:
ÁLDÁS A MAGYARRA
Ne mondjátok, hogy a haza nagyobbodik.
A haza, a haza egyenlő volt mindig
ezer év óta már, és mindig az marad,
mert nem darabokból összetákolt darab:
egytest a mi hazánk, eleven valami!
Nem lehet azt csak úgy vagdalni, toldani.
Máskor is hevert már elkötözött tagokkal.
Zsibbadtan alélt a balga erőszakkal.
De mihelyt fölengedt fojtó köteléke,
futni kezdett a vér elapadt erébe.
Visszakapta ami soha el nem veszett.
Nagyobb nem lett avval. Csak egészségesebb.
Lám, igaz jószágunk visszatér kezünkre,
bár a világ minden fegyvere őrizze.
Mert erős a fegyver és nagy hatalmasság,
de leghatalmasabb mégis az igazság.
Útja, mint a Dunánk és csillagok útja:
nincs ember, aki azt torlaszolni tudja.
Él a nagy Isten és semmise megy kárba,
Magyarok se lettünk pusztulni hiába,
hanem példát adni valamennyi népnek,
mily görbék s biztosak pályái az égnek.
Ebből tudhatod már, mi a magyar dolga,
hogy az erős előtt meg ne hunyászkodna.
Erős igazsággal az erőszak ellen:
igy élj, s nem kell félned, veled már az Isten.
Kelnek a zsarnokok, tünnek a zsarnokok.
Te maradsz, te várhatsz, nagy a te zálogod.
Zsibbad a szabadság, de titkon bizsereg,
és jön az igazság, közelebb, közelebb...
1938. November 6.
Babits Mihály:
ÁLDÁS A MAGYARRA
Ne mondjátok, hogy a haza nagyobbodik.
A haza, a haza egyenlő volt mindig
ezer év óta már, és mindig az marad,
mert nem darabokból összetákolt darab:
egytest a mi hazánk, eleven valami!
Nem lehet azt csak úgy vagdalni, toldani.
Máskor is hevert már elkötözött tagokkal.
Zsibbadtan alélt a balga erőszakkal.
De mihelyt fölengedt fojtó köteléke,
futni kezdett a vér elapadt erébe.
Visszakapta ami soha el nem veszett.
Nagyobb nem lett avval. Csak egészségesebb.
Lám, igaz jószágunk visszatér kezünkre,
bár a világ minden fegyvere őrizze.
Mert erős a fegyver és nagy hatalmasság,
de leghatalmasabb mégis az igazság.
Útja, mint a Dunánk és csillagok útja:
nincs ember, aki azt torlaszolni tudja.
Él a nagy Isten és semmise megy kárba,
Magyarok se lettünk pusztulni hiába,
hanem példát adni valamennyi népnek,
mily görbék s biztosak pályái az égnek.
Ebből tudhatod már, mi a magyar dolga,
hogy az erős előtt meg ne hunyászkodna.
Erős igazsággal az erőszak ellen:
igy élj, s nem kell félned, veled már az Isten.
Kelnek a zsarnokok, tünnek a zsarnokok.
Te maradsz, te várhatsz, nagy a te zálogod.
Zsibbad a szabadság, de titkon bizsereg,
és jön az igazság, közelebb, közelebb...
1938. November 6.
❖
❖
